Otthonról haza (személyes)

Otthonról haza (személyes) Kiléptem a bejárati ajtón a napfénybe és egy pillanatra megálltam a lépcső tetején. Elsőnek, mint ahogyan előző reggel is, nagyon enyhe trágyaszag csapott meg, valahonnan távolabbról jöhetett, ahol tartanak néhány birkát az egyik háznál. A következő pillanatban a széna illatát éreztem, ami valahogy jó érzéssel töltött el. Előző este gereblyéztük össze anyuval kupacokba a levágott füvet a kertben, persze a macskák nem sokáig hagyták a kis boglyákat magukra. Nevettünk rajtuk, ahogy bukfencezve szétzilálták azt, amit szó szerint verejtékes munkával hoztunk össze, mert beköszöntött hirtelen a nyár és egy nap alatt meleg lett. Mulcs lesz a szénából, de nem hagyta, hogy segítsek mulcsolni. Beszélgessünk inkább, a kert megvár engem, mondta. Figyeltem anyámat, mert érzékeltem, hogy időközben, az elmúlt hónapokban valami megváltozott benne. Nyugodtabb, komótosabb lett. Valahogy, mintha más szemmel nézne a világra. Hát miért ne érezzem jól magam? Kérdezte tőlem, amikor a kiskertjében szemrevételeztük, hogy mennyit nőttek tegnap óta a paradicsom palánták. Most mondd meg kislányom, miért ne érezzem jól magam? Kijövök a kertbe, kapirgálok, gyomlálgatok, ami jólesik csak annyit csinálok. Ragyog a nap, énekelnek a madarak, szeretem a fekete rigó énekét. Most akkor mi okom lenne a szomorkodásra? Nem tudom anyu, feleltem neki. Azzal folytatta, hogy fáj itt, meg fáj ott, reggel alig tud beindulni, de mégis, ha már elindul a nap, akkor ő azon van, hogy kiélvezze azt a szépséget, amit a kert nyújt neki. Később, amikor ültünk egymás mellett a kerti műanyag székekben, és azt hallgattuk ahogy a fekete rigó, búcsúztatja el a napot, majd a békák is rázendítenek, megfogtam a kezét. Gondolkodtam, mikor fogta meg utoljára a kezemet? Bizonyára kisgyerek voltam még. Néztem a barna foltos, ráncos, eres kézfejet és rájöttem, hogy az én kezem ennek a kéznek a mása. Csak még nem annyira ráncos, nem foltos és nem olyan eres. Anyu, te szoktad nézegetni mások kezét? Mert olyan sokat elmond egy kéz a gazdájáról. Nemmel válaszolt. Utolsó reggel korán keltem, salátát szedni mentem ki a kertbe, és megcsapott az érzés, hogy itt maradnék most szívem szerint. Hallgatóztam, csak a falu zsizsegése ért el hozzám. Nincs autópálya zaj, nincs szmog, hallom a madarakat, a tücsköket. Elképzeltem hogyan tölteném el egy napom, ha visszaköltöznék ide, 30 év után, aztán visszatértem a valóságba és miután megszedtem a zöldségeket visszamentem a házba, hogy lassan elkezdjek csomagolni. Még jól emlékszem minden vasárnapi gyömörgörcsre, azt nem lehet elfelejteni. Vasárnaponként ebéd után kezdtem csomagolni, hogy az ötös vonattal visszamenjek a kollégiumba. Utáltam a készülődést és ez a mai napig így van. Bárhová megyünk, utazunk, amíg össze nincs pakolva, sőt, amíg oda nem érünk, addig olyan vagyok, mint aki sünbe lépett :). Ha ott vagyok, már minden rendben. Amikor felszálltam anno az öt órás vonatra és leültem a koleszos szobatársam mellé, akkor már nem volt gond, elmúlt a szorongás. És most is jönnöm kellett haza, a saját életembe, ahol családom, feladataim és kötelességeim vannak, amiket én róttam önmagamra. Talán majd egyszer még élhetek ott, de akkor sincs semmi, ha nem. Én választottam ezt. Amíg meglátom egy virágban és meghallom a madárdalban a szépséget és a magasztosat, addig mindegy hol vagyok, mert a lényeg úgyis az, hogy ezek ott vannak, anyuval együtt, a szívemben.