„A múlandóságnak, minden forma szétesésének, a legdiadalmasa...

„A múlandóságnak, minden forma szétesésének, a legdiadalmasabb szépség ronccsá válásának tragédiája felrázott asztrálkábulatomból. Megértettem a testi gyönyör, az önmagáért való kéj reménytelenségét és káprázatát. Megértettem az érzelmek, az érzelmességek izzó tűzijátékának halálos veszélyességét, anyagnemző, mélybe húzó, sátáni lényegét. Megértettem – de ez csak egy szó, erőtlen és mindenkinek mást jelent – úgy értettem meg, hogy ezzel a felismeréssel lehámlott rólam a kötés, mely csak addig bilincselt gúzsba amíg hittem benne; ellenszegülve, megfélemlítve, de hittem, erősebben, mint Istenben. Ez a tévhitem összeomlott. A hő remegő fata morganáját széttépte a megismerés hűvös, tiszta szélrohama; mert minden szenvedés, kötés, szerelem, rémület, nyomor, betegség és halál csak képzet. Addig van ereje, amíg hitünkkel, gondolaterőnkkel anyagot, testet adunk létéhez. Felismertem, megértettem lényegében és minden konzekvenciájában – s ezzel kimondtam valódi nevét az asztrális szenvedélynek, mint ahogyan kimondtam egykor Homonculus valódi nevét s ezzel úrrá lettem fölötte… A dolgokat egyedül belülről lehet átélni. Azonosulni kell velük, hogy minden lehetőségükkel, veszélyükkel maguk mögött hagyhassuk őket. Aki áthaladt az alvilágon, az megszabadult a pokoltól. Aki azt hiszi, egy vékony pallón átsétálhat fölötte, az mindig belezuhan… Varázslatos állapot volt ez. Annak a kegyelemnek pillanata, amelyhez annyi téves és nevetséges emberi elképzelés fűződik. A kegyelem egyetlen értelme, a törvény, amely a rosszat gyógyszerré változtatja, amely a bűn, a halál, a fájdalom mélypontját kiindulássá teszi a megvilágosodás felé. Egyetlen lépést nem tehet, egyetlen tartozást nem takaríthat meg , egyetlen terhet nem vehet le az ember válláról még Isten sem a többi közül való szeszélyes kivételezéssel, mert akkor a meg nem járt út szakasza fehér folt marad a lélek térképén, átéléssel ki nem töltött veszedelmes rés, amelyen bármikor újra benyomulhat a sötétség. Két kulcs a kezemben volt. Hermes két kulcsa. S hiányzott a harmadik. Az asztrálvilág démonai nem ijesztettek és nem bírtak le többé – mert nem féltem tőlük. Én vagyok teremtőjük és uruk. Nem futnom kell előlük, hanem feléjük nyomulnom, s akkor összezsugorodnak, semmivé válnak, felszívódnak, mint a pára. Az út hosszú volt, míg idáig értem, de megért minden áldozatot. Belátom, semmit ki nem hagyhattam belőle, azóta, hogy elindultam Rochard szétzúzott koponyája mellől, a Nagy Arkánumot rejtő, lopott aranyszelencével. Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.” Szepes Mária - A Vörös Oroszlán