Mary Shelley élete és fő műve, a Frankenstein, avagy a moder...

Mary Shelley élete és fő műve, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz, szinte elválaszthatatlanul összefonódik. Nemcsak egy „horrorregény” született meg általa, hanem egy fiatal nő személyes veszteségekből, lázadásokból és szellemi küzdelmekből felépülő életműve is. Mary Wollstonecraft Godwin 1797-ben született Londonban. Élete már a születése pillanatában tragikusan meghatározódott: édesanyja, Mary Wollstonecraft – a kor egyik legfontosabb feminista gondolkodója – belehalt a szülésbe. Mary tehát úgy nőtt fel, hogy az édesanyját, aki óriási szellemi örökséget hagyott rá (Ceres-Juno-Pallasz-Merkúr konjunkció a Szűzben kvadrátban a Nyilas Holddal és kvinkunx Plútó), személyesen sosem ismerhette. Édesapja, William Godwin radikális filozófus, író volt (Mars-Nap-Uránusz együttállás a Szűzben), így a kislány értelmiségi, de érzelmileg aligha biztonságos közegben nőtt fel. Az anya hiánya, a szeretet utáni vágy és az értelmiségi közeg hideg racionalitása már itt előrevetíti a későbbi "Frankenstein-világot": az ész és a logika erős, de az érzelmi gondoskodás hiányos és ez a Rák Aszcendensnél pedig központi téma. Mary fiatal lányként sokat olvasott, naplót írt, gondolkodott. Apja házába gyakran jártak korának forradalmi szellemű fiatal értelmiségijei. Közülük az egyik legfontosabb alak volt Percy Bysshe Shelley, a romantika egyik legjelentősebb költője. Mary és Percy egymásba szerettek – csakhogy Percy ekkor még házas volt. Kapcsolatuk így egyszerre volt szenvedélyes és egyben botrányos szerelmi történet: 1814-ben megszöktek együtt, vállalva a társadalmi kirekesztést és az anyagi nehézségeket. A Mars és a Plútó oppozíció egyik analógiaája, a hatalommal és/vagy az autoriter személyekkel (itt apa) való szembehelyezkedés. Az én akaratom (Mars) szembe megy a nálam nagyobb erőével. Ez minden körülmények közt hatalmas feszültséget szít és általában robbanás, szakítás a vége. Ez a döntés – kiszakadni a biztosból egy eszméért és egy szerelemért – nagyon hasonlít ahhoz a veszélyes határátlépéshez, amit később Victor Frankenstein hajt végre, amikor „átlép” az élet és halál határán. Szembenézni vagy szembe menni a halállal: szintén a Mars-Plútó opp. egyik analógiás megjelenése. Mary életének egyik legmeghatározóbb időszaka az 1816-os nyár volt. A Genfi-tó mellett, Lord Byron társaságában töltötték az úgynevezett „sötét nyarat” – a Tambora vulkánkitörés miatt szokatlanul hideg, borús idő uralkodott Európában, amit sokan apokaliptikus hangulatúnak éltek meg (a következő években éhinség, betegségek sújtották egész európát a hirtelen éghajlatváltozás hatására). A híres estén, amikor kísértethistória-versenyt találtak ki, Mary fejében megszületett egy látomás: egy tudós, aki egy halottakból összerakott testet kelt életre, majd megrémül saját teremtményétől. Ez a kép lett a Frankenstein magja. A regény 1818-ban jelent meg először, anonim módon; sokan azt gondolták, hogy Percy műve. Csak később vált nyilvánvalóvá, hogy a szerző a fiatal Mary Shelley. A Frankenstein azonban nem pusztán egy „zseniális ötlet” terméke. A regényben meghúzódnak Mary életének traumái. Több gyermekét is elvesztette – csecsemőkori halál, betegség, törékeny életek kísérték (A Plútó támadja a Marsot: a halál támadja az életerőt). A nők számára az anyaság akkoriban szinte kötelező szerep volt, ugyanakkor halálosan veszélyes is. Nem véletlen, hogy a regény központi alakja egy olyan lény, akinek nincs anyja, csak egy hideg, tudományos apja, aki a teremtés pillanatában magára hagyja őt. Sok irodalomtörténész értelmezi úgy a művet, mint a „rossz szülő” (a felelősséget nem vállaló alkotó) és az elhagyott gyermek tragédiáját – amelyben benne lüktet Mary saját anyavesztése, gyermekeinek halála és az a félelem, hogy a szülés maga is halálhoz vezethet. Victor Frankenstein figurája a felvilágosodás racionális tudóstípusa (többek közt a feltalálóé: Mars-Nap-Uránusz együttállása) és a romantika szenvedélyes, határátlépő hőse között áll. Úgy akar teremteni, hogy közben nem gondol a felelősségre. Mary környezetében is jelen volt ez a feszültség: az apja elméletei, férje forradalmi gondolatai, valamint a kor tudományos felfedezései mind azt sugallták, hogy az ember határai kitolhatók. Mary regénye viszont azt kérdezi: mi történik, ha az ember úgy lesz „isten”, hogy közben nem tud szeretni?* Ez a kérdés Mary magánéletében sem volt idegen: apja, férje, a körülötte élő férfiak mind erősen „fejből éltek”, miközben a gyakorlatban sokszor érzéketlenek voltak a mindennapi érzelmi és anyagi valóságra (Vénusz-Chiron együttállás). Percy halála 1822-ben újabb törés volt Mary életében. A hajó, amin férje utazott Olaszország partjainál elsűllyedt, Mary pedig özvegyen maradt, több elvesztett gyerek emlékével és egyetlen életben maradt fiával. Ezt követően Angliába költözött, és az írás lett az egyik fő eszköze, amellyel fenn tudta tartani magát és a gyermekeét. Nemcsak regényeket írt , hanem gondosan ápolta férje költői hagyatékát is. A Frankenstein eközben egyre ismertebb lett, újabb kiadások születtek, Mary pedig később, egy 1831-es előszóban már úgy írta meg a regény történetét, mint saját belső vívódásainak és az 1816-os nyár különleges légkörének termékét. Mary élete mindvégig a kívülállás, a gyász és az intellektuális munka háromszögében zajlott. Nem illett bele a kor „szép, csendes feleség” szerepébe: szabad szerelmet vállalt, szellemi társa volt egy nagy költőnek, saját nevén publikált, és egy olyan regényt írt, amely a teremtés, felelősség, kirekesztés és magány kérdéseit feszegette – ráadásul egy nő tollából, egy olyan korban, amikor a "komolyan vehető" irodalmat elsősorban férfiak uralták. 1851-ben halt meg, viszonylag fiatalon, valószínűleg agyi betegség (daganat vagy éreredetű probléma) következtében. Élete nagy részében küzdött testi-lelki terhekkel, de mégis sikerült egy olyan művet a világra hoznia, amely máig az egyik legtöbbet értelmezett és újraértelmezett regény. A *Frankenstein* egyszerre olvasható tudománykritikaként, pszichológiai drámaként, női tapasztalat metaforájaként és filozófiai példázatként arról, hogy mit jelent felelősen „szülni” – akár gyermeket, akár eszmét, akár műalkotást.