2017. 09. 03. Peru, Salkantay ösvény

2017. 09. 03. Peru, Salkantay ösvény A busz felvitt minket az alaptáborba, a pontos magasságra nem emlékszem, csak arra, hogy több, mint 400 méter szintkülönbséget kellett megtennünk a túra alatt. Alighogy elindultunk, már tudtam, hogy baj lesz. Egy idő után számomra túl meredek volt az út, amit persze útnak nem lehetett nevezni. Kavicsokkal, kövekkel teleszórt hegyi ösvény volt, amin nagyon a lábunk elé kellett néznünk, hogy nehogy egy rossz lépésnél kiforduljon a bokánk. Jól jött a túrabot, bár volt, akit inkább zavart, nekem adott egy ütemet, ami segített, hogy lépésről-lépésre másszam meg a hegyet. Csak egy ilyen magamfajta Nyilas idióta (Nyilas AC nekem, Atinak Nyilas hold) képes ilyen kalandba belevágni. Hegyet mászni mindenféle gyakorlat és tapasztalat nélkül, pedig akkor már tudtam, hogy nem carpe diem, nem csak egyszer élünk. A felszerelésünk pöpec volt, mindent megvettünk az útra, amit csak ajánlottak, a bakancsok kifejezetten jók voltak. Csak mi nem voltunk felkészülve egyáltalán, szartunk bele, hogy az indulást megelőző fél évben rá kéne edzeni a túrára. Hát szóval így indultunk neki a Salkantaynak. Még szinte sehol nem tartottunk, amikor éreztem, hogy ha nem kezdek el nagyon koncentrálni, akkor lehet, hogy ez lesz az utolsó utam. Beni akkor 10 éves volt, a nagyanyjánál hagytuk és nem búcsúztunk el tőle örökre, szóval haza kell jutnunk hozzá. Attila sokkal összeszedettebb nálam, azt gondoltam őt nem kell féltenem. Ahogy haladtam, tényleg lepésről lépésre, minden egyes levegővételnél azt hittem, hogy megáll a szívem. Azt csináltam, hogy léptem egymás után 6 lépést, aztán megálltam és próbáltam szabályozni a légvételemet, hogy ne ugorjon ki a szívem. Ebből is csináltam hatot, aztán léptem tovább. Semmi másra nem figyeltem, csak a körülöttem lévő tájra, a számolásra és arra, hogy mi van belül. Így, sikerült kicsit lemaradnom a csoporttól, mindenki más jobb kondiban volt nálam. Egyszer csak utolértem őket, pihenőt tartottak és észrevettem, hogy Ati nincs jól. Kérdeztem mibaj, azt mondta, nem kap levegőt. Látszott a tekintetén a riadalom, hogy hiába vesz levegőt, az nem jut el a tüdejébe. Én is megijedtem, a bennünket kísérő guide-ok pedig elkezdtek magyarázni, hogy üljön fel az egyik lóra, azért vannak itt ők is meg a lovak is. A többiek is unszolták, hogy üljön lóra, majd a kjsérők elviszik. Nem akart felülni, soha nem ült lovon, szóval ezt meg is értettem. Azonban szemlátomást kezdett nagyon rosszul lenni, úgyhogy eljött egy pillanat, amikor kijött belőlem az anyatigris és ráförmedtem, hogy most azonnal üljön fel a lóra. Engedelmeskedett. A guide-ok felpakolták őt, soha nem felejtem el azt a képet. A lába szinte a földig ért, ahogy ült az alacsony kis hegyi lovon, és rádőlt a ló nyakára, kapaszkodott, miközben alig járt benne a lélek. Nagyon aggódtam érte. Az egyik guide gyorstalpalót tartott neki: ha a ló felfelé megy akkor döljön hátra, ha meg felfelé akkor előre. Így tanult meg félig öntudatlan állapotban, instant lovagolni, 4500 méter magasan a férjem. Ahogy elindultak az uticél irányába, elmormoltam egy imát érte és magamban meg azt gondoltam: jövök utánad. Onnantól egy ismeretlen erő hajtott. Amikor felértem a hágóra, ott iszonyú szél tombolt. Azt hittem lehet majd ott kicsit pihenni, de csak megfagyni lehetett volna. Levettem a hátizsákomat, kerestem benne száraz ruhát. Átöltöztem, hogy ne a csuromra izzadt ruhában kelljen megtennem a hátralevő kb, 10 kilómétert. Lőttem néhány fotót, aztán a vezetőnket követve tovább indultam. Ekkor úgy nézett ki a dolog, hogy Atit valahová elvitték a málhahordók a távoli messzességbe, a vezetőnk ment előttem, én őt követtem, a többiek meg valahol hátul lemaradtak a messzi távolban. Próbáltam lépést tartani a perui emberrel, de lehetetlen volt. Ő 4000 méter magasan is úgy ment, mintha csak a belvárosban sietne egyik helyről a másikra. És habár addigra már jól voltam, hiszen csak lefelé kellett menni, mégsem tudtam lépést tartani vele. Lassan, nagyon lassan távolodott tőlem. Egyszer csak ott találtam magamat két hatalmas hegy között, egy ösvényen totál egyedül. Aki előttem ment azt már nem láttam, csak sejltettem merre tart, akik mögöttem jöttek, azok meg jól le voltak maradva. Körülvett az iszonyatos csend és béke, én meg csak mentem, mentem, mint egy robot. akkor már mindegy volt, hogy mennyit kell menni, hogy odaérjek Atihoz. Olyan erő hajtott vagy húzott, amit addig alig tapasztaltam meg. Késő délután volt már, amikor az emberke már csak néha a messzi távolban tűnt fel előttem egy-egy villanásra és akkor elkezdett esni a jeges eső. Hát azt hiszem akkor eleresztettem néhány káromkodást. Meg kellett állnom, hogy előkeressem az esőköpenyt a hátizsákomból, meg fel kellett magamra applikálnom. Amíg ezzel foglalatoskodtam, mire felnéztem már teljesen eltűnt, sehol nem láttam és kezdett sötétedni is. Mentem tovább találomra, és emlékszem akkor kicsit elfogott a bizonytalanság, de megállni nem lehetett. Nem akartam elképzelni, hogy milyen az, amikor a tök sötétben botorkálok a perui hegyek közt. Szaporábban léptem hát. Már leszállt az este, amikor egyszer csak romos épültet pillantottam meg, gondoltam arra kell mennem. Elhaladtam mellette, de nem volt ott senki, felmásztam egy kis dombocskára és akkor láttam meg. A domb túloldalán a férjem, mint valami angol beteg, ott állt egy összetákolt fészer szerű építmény egyik faoszlopának dőlve és bádog bögréből teát szürcsölgetett. Azt a megkönnyebbülést. Láthatóan teljesen jól volt, bódottttááááá! Ittam néhány kortyot, aztán visszamentem a domb tetejére egy zseblámpával és integettem, hogy a lemaradó többiek vegyenek észre, lássák merre van az út. Így talált oda végül mindenki. Ezután vacsora közben volt egy jó kis közjáték, az egyik társunk meg akarta lincselni a perui vezetőnket, amiért otthagyta a csoportot. Ő meg azzal védekezett, hogy azért sietett, mert tudta, hogy be fog sötétedni. Hát ezt jól kifogtuk. Kiderült, hogy annyira fosok vagyunk, hogy csak a napi penzum felét tudtuk megtenni és ahol éppen letáboroztunk az nem is tábor, mondjuk ezek után értettem már, hogy miért romos épületek közt táborozunk. Fogalmam sincs, hogy honnan lettek sátrak, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy teljes menetfelszerelésben, bakancsban, sapkában, dzsekiben bújtam be a hálózsákba és még úgy is vacogtam egész éjszaka, a kökemény, matrac nélküli placcon. Állítólag éjjel -5 fokra hűlt le a levegő.