Azok a színek! Az ég kékje és a fű zöldje!

Azok a színek! Az ég kékje és a fű zöldje! Hajnali 4-kor keltünk, hogy időben beállhassunk a sorba, az utazási iroda elé, ahonnan kb. fél 6 körül indult az első busz fel a Machu Picchura. Még sötét volt, da nagyon hamar állt a sor az utca egész hosszában és a világon mindenféle népek voltak ott. Na jó, indiait, arabot nem láttam. A busz felért velünk és letett mindenkit a bejáratnál, ott újabb sorban állas következett, de csak akkor értettem meg az egész korai kelés fontosságát, amikor már bent voltunk a Machu Picchu területén és ott élhettük át a napfelkeltét, vagyis azt, amikor a Nap sugarai áttörnek a hegygerincen és fénnyel árasztják el az egész létesítményt. Ati meg is jegyezte, hogy azért innen nem rossz a kilátás 😊. Néhány órát bóklásztunk, megnéztünk, amit tudtunk, de nagyon hamar irtó meleg lett és kezdett kellemetlenné válni, hogy szinte sehol nem találtunk árnyékot, csak bent az épületek némelyikében, de onnan meg nem tudtunk nézelődni. Az emberek is egyre többen lettek, pisilni is kellett már, így elindultunk a kijárathoz és ott a kávézóban még eltöltöttünk valamennyi időt. Finom kávé és süti volt az étlapon. Aztán otthagytuk a csoportot és a busszal visszamentünk a hegy lábánál lévő városkába, ahonnan indultunk. Szeretem nézni, figyelni, ahogyan egy idegen helyen az emberek a hétköznapjaikat élik. Aguas Calientes egyik mellékutcájában beültünk egy kis vendéglőbe és megebédeltünk. Akkor már tudtam mit kell kérnem: pollo levest és láma steak-et. A pollo leves nem más, mint csirke leves, de nem húsleves, hanem annál sokkal egyszerűbb. Amikor először ettem, akkor el is képedtem, hogy ezek aztán nem viszik túlzásba és mégis, akkor pont egy ilyen kis diétás de tápláló levesre volt szükségem. A krumpli az egyik fő étel és van belőle vagy 40 fajta. Ebbe a levesbe is ez kerül és répa vagy brokkoli, éppen mi van készleten. Ezen felül kis csirkemell darabok és cérnametélt kell még hozzá. Itthon sokszor készítettem azóta, ha gyors leves kell és kb. fél óra alatt megvan. Semmi fűszer, csak só és annyi. Amikor anno nem is tudom már hány óra repülőzés és buszozás után megérkeztünk Nazcába, ott ezt kértem az étteremben. Iszonyú fáradt és elcsigázott, kialvatlan voltam és ez volt a legjobb választás, feltöltött és megmelengetett. Aztán egész délután sétáltunk, várost fedeztünk fel, majd a főtéren kiültünk egy kávézó teraszára. Onnan figyeltük, ahogy a helyiek élik a napjukat. Az iskolások kisorjáztak a suliból, ki-ki ment ide-oda vagy maradtak és azt hiszem voltak, akik ott elkezdtek focizni. Nagy élet volt, az emberek megálltak és beszélgettek egymással, jöttek-mentek. A templomban harangoztak. Odajött egy fiatal férfi, hogy megpucolhatja-e a bakancsunkat. Láttam már ilyet Nazcában is, kis faládát vittek magukkal és bárkinek bárhol megálltak, hogy megpucolják a cipőjét. Én mondtam Atinak, hogy az enyémet nem, én nem vagyok úr, hogy egy másik ember pucolja a cipőmet. Tőlem ez nagyon idegen, de erre ő megkérdezte, hogy mi van, ha ebből él a manus? Mi van, ha ezzel keresi a pénzt a családjának? Való igaz, nagyon sok olyan embert láttunk, akiken már az öltözete alapján is látszott, hogy nem dúskál a javakban, sőt azt kell mondjam, szinte csak ilyeneket. Én európai szemmel mérve jól öltözött embert ott egyáltalán nem láttam. Persze ennek van egy olyan vetülete is, hogy sok helyen még mindig népviseletben járnak, nekik az a hétköznapi és láttam ezek közül nagyon szépeket. De ezen a srácon látszott, hogy szegény. Szóval kötélnek álltam és hagytam, hogy megpucolja, kiboxolja a lábamon a bakancsot, amúgy is ráfért már. Nagyon fura érzés volt. Aztán Ati még borravalót is adott neki és így teljesen nyugodt volt a lelkünk.