Kérlek ne osszátok! Ezt csak nektek!

Kérlek ne osszátok! Ezt csak nektek! Hogy hű maradjak a Nyilas havához, hoztam néhány képet rólunk. Első kép: a Nyilas valósága... A másik kettő: ...és ami a Nyilas fejében létezik (grandiózusság). Múlt szombaton volt a fiúnk szalagavató bálja. Igyekeztünk nem rágörcsölni, ami nekem eléggé nehéz szokott lenni. De sikerült a napot főzéssel, vasaló szereléssel és vasalással eltölteni, még sétáltunk is egyet ebéd után és mire indulni kellett, még akkor is elég jól uralkodtam magamon. Mostanában nagyon igyekszem, hogy ne vegyem elő a női felmenőimtől örökölt sárkány gént, miszerint, ha valami nem úgy megy, ahogy szerintünk kellene, akkor az nem jó és akkor indul a másik csesztetése. Ilyenkor amúgy irtó furán érzem magam, mintha egy légüres tér kerekedne körülöttem és kivárok. Nem negedem ki a sárkányt. Pedig ott van az, csak intek neki, hogy figyi, már más idők járnak! Szóval magyarul, hátrébb lépek kettőt-hármat és így sikerül egyenrangú résztvevővé válnom és megfigyelővé is. Ami egy új szerep. Nem olyan munkás, nem olyan fárasztó, nem lehet benne mártírkodni ám :). Azért is igyekeztem nagyon, mert szem előtt tartottam, hogy ez az esemény a gyerek életének az egyik fénypontja lesz, tehát teljes mértékben, 100 %-ig róla kell, hogy szóljon. Rák Hold volt, amit így utólag nagy szerencsének tartok. Azt hiszem egy ilyen eseményre, ahol a családok ünneplik a gyemekeiket nem is lehet jobb időpontot találni. A gyerekek reggel korán bementek próbálni és 12 körül érkezett haza Beni, egy cimborájával. A fiú vidéki, macera lett volna neki hazavonatozni. Délután bevittük őket a városba, a Szent Margit gimihez, így mi is korábban odaértünk a helyszínre és beálltunk a tornacsarnok bejárata elé, a vendégek sorába. Szinte az elsők közt tudtunk bemenni. Szuper helyünk lett, beláttuk az egész termet. Amikor úgy nősz fel, hogy azt szívod magadba, hogy az ünnep arról szól, hogy te megteszel mindent, hogy a többiek jól érezzék magukat, akkor mindenkinek jó lesz, csak egyedül neked nem. Én ezt láttam a nagymamámtól. Amikor ő 66 évesen meghalt, én 19 éves voltam. Onnantól igyekeztem folytatni azt a mintát, amit tőle láttam. Egy ideig az sem zavart, hogy lett saját családom. Elkezdtem szétszakítani magamat. Ott voltam nekik, ott voltam anyunak és ott voltam a testvéremnek is. De senkinek nem voltam ott 100 %-ig, magamról nem is beszélve. Közben az évek alatt kezdett kifogyni a szufla belőlem és sokáig nem értettem, mi a baj. Volt néhány mélyrepüléses évem. Ha most képet kellene hozzá keresnem, akkor azt választanám, amin egy lemezjátszó tűje újra és újra megugrik és nem tud tovább menni a zene. Most már tudom, hogy a lojalitás nem engedett. Ez egészen addig tartott, amíg a bőrömön nem kezdtem érezni, hogy itt már nem babra megy a játék. Nehezen, de fény derült arra, hogy a gyökérproblémám a határok meghúzásához kötődik, ami nekem nem megy. Ezt azért tudtam elfogadni mert egy olyan ember mondta ki, akinek semmi köze az asztrológiához, de közben én meg tudom, hogy a képletemben a Neptunusz mennyire prominens. Élő példa lettem magamnak arra, hogy a pszichológia és az asztrológia összeér és ugyanazt mondjuk, csak egyik az egyik irányból közelít, míg a másik a másikból. Ennek az évnek a tavaszán eljött egy pont, amikor el kellett döntenem, hogy hagyom-e, hogy egy bizonyos illető tovább mérgezze az életemet és közvetve a családomét is, vagy határt húzok. Megtettem. Nem sikerült éppen a legjobb stílusban, de az lett az eredménye, hogy végül is fellélegeztem. Rájöttem, hogy ez jó. Nagyon lassan értettem csak meg, hogy nem lehet célom az, hogy mindenki szeressen és én is mindenkit szeressek. Nem mehetek mindenkinek alá, azért, hogy megértőnek tűnjek, miközben hányok bizonyos emberektől. Jó ideje, hogy dolgozik már bennem ez az energia, ami felszabadító, de fura is és rájöttem, hogy sokáig azért nem engedtem neki mert féltem attól, hogy mi lesz. Persze a beidegződés megmarad, a régi minta nem tűnik el csettintésre, ez kemény önfegyelmet igényel és tudatosságot. Hiszen minden pillanatban történhet olyan, ami beránt, és az ember automatikusan azt veszi elő, amit mindíg is használt. Néha még beránt. De amikor éber vagyok és sikerül felülkerekednem rajta, akkor megdícsérem magamat. És hiszem, hogy egyre jobb lesz. Nagyon igyekeztem azon, hogy erre az emlékezetes eseményre se úgy gondoljunk majd, vissza, hogy sík idegek voltunk és csak legyünk már túl rajta. És ne legyen semmi hatalmi dráma, meg mártírkodás még véletlenül sem. De egy új minőség nem tud megjelenni és rögzülni csak úgy. Időre és gyakorlásra van szükség és sok-sok türelemre, tudatosságra. A férjem egyébként nagyon jó partner ehhez, mindenben támogat. Sikerült, jó volt, béke volt bennem is benne is. Hazafelé és még lefekvés után az ágyban is, arról beszélgettünk a férjemmel, hogy mennyire meglepett bennünket és mennyire nagy boldogsággal töltött el, látni a fiúnkat, ahogy tancol (nem tudtuk, hogy tud 🙊), és amilyen fess legény lett belőle. Azon röhögcséltünk, hogy az is meglepetés, hogy felneveltük :). Aztán összebújtunk, ő hamar elaludt, én meg még sokáig a gondolataimmal voltam elfoglalva. Ui.: A zakó, amit ígértem, elkészült, egy matricát vasaltam a hátára, amit, mikor Beni fiam meglátott, közölte, hogy ebben nem jöhetek :). Szóval felvettem ezt a buklé blézert, amit a Hádában turiztam 2 hete (még jó). Ez is megtette. Azért majd egy képet felteszek valamikor a másikról. Puszi mindenkinek!