Ha teszed a dolgod, nem lehet baj…

Ha teszed a dolgod, nem lehet baj… „Zsuzsa néni! Az a helyzet, hogy én főiskolára akarok menni és ez csak úgy sikerülhet, ha az országos szakmai versenyen bejutok az első 10 közé.” Valahogy így kezdtem bele a mondandómba 1997 januárjában, a mesterem kis műhelyében állva. Izgultam, hogy mit fog szólni, támogatni fog-e a projektemben, habár ő már mindent megtett, amivel engem segíthetett, de mégis fontos volt a jóváhagyása számomra, már csak azért is, mert a versenyen való részvétel a műhelynapokról való hiányzással járt. Kicsivel korábban anyámmal is eljátszottam ezt, és emlékszem, hogy megnyúlt az arca a meglepetéstől. Annyit tudott mondani, hogy ő támogat, tegyem, amit jónak látok. Zsuzsa néni is meglepődött és nem állt az utamba, sőt! Tetszett neki, hogy többre vágyom annál, hogy egy szabóműhelyben töltsem el az életemet. Sok mindenre megtanított és lehet, hogy kíváncsi is volt arra, hogy az a tudás, amit ő adott át nekem, mennyire versenyképes. A következő köröm az iskolában zajlott, ott is meg kellett indokolnom, hogy 22 éves fejjel miért akarok versenyezni 17 évesekkel, mert, hogy ez nem szokás. De nem volt kizáró ok, az érettségi utáni képzés a versenyből, így nem tehettek semmit. Ekkor történt az, amire nem számítottam, hogy odajött hozzám 3 osztálytársam és érdeklődtek, hogy miért is csinálom ezt. Nekik is elmondtam, hogy nekem ez az egyetlen lehetőségem, hogy bejussak a könnyűipari főiskolára. Onnantól négyen voltunk már. A megfelelő időben be is adtuk a fősulira a jelentkezést, mert ez is feltétel volt. Ha ez nincs meg, hiába nyersz, várnod kell egy évet. Nekem nem volt egy évem, ment az időm, nem értem rá piszmogni. Az budapesti fordulón és megyein is nagyon jól szerepeltünk. A budapestin, ha jól emlékszem első lettem, kaptam oklevelet is a városházán. De nem ez számított. Az országosra egy iskolai tanárunkat rendelték mellénk kísérőnek, Kiskunhalasra kellett leutaznunk. Szürreális napok voltak és soha az életben nem felejtem el. Az eredményhirdetésen egy hatalmas teremben ültünk, nagyon sokan voltunk és hallgattuk, ahogy mondják a neveket, hátulról kezdve. Már nem emlékszem pontosan, de talán a 30. helyről kezdték a felsorolást. A tizedik helynél bemondták egyikőnk nevét. A lány felállt, ránk nézett és hitetlenkedve indult el az okleveléért. Haladtunk tovább, de csak nem mondták még kettőnk nevét, már kezdtünk izgulni. Harmadik helyen hangzott el, annak a lánynak a neve, akivel végig csináltuk a fősulit, én második lettem. Szeptemberben pedig ott ültem a főiskolai nagy előadóban, üdvözült arccal, matek előadásra várva és olyan érzés fogott el, mintha egy templomban ülnék, a tudás templomában. Abben az időben a Szaturnusz ugyanott járt a Kosban, mint ahol most is jár. 29 éves évfordulót ünneplek 😊. Ezzel bekapcsolódott egy konstellációba is, ami a képletemben található. Ez nekem abban segített, hogy felvállaljam az egyetlen utat, ami elvezethet a célomig és megingathatatlan hittel tartottam magamat az elhatározásomhoz és pontról pontra végig mentem a folyamaton, mely végül elvitt oda, ahová vágytam. De ezért tenni kellett, a vágy és az álmodozás önmagában sehová nem vitt volna el.