Nap-Hold oppozíció a születési képletben

Nap-Hold oppozíció a születési képletben Azon lamentáltam, beleértve magamat is 😎, hogy ha Hold az ösztönszint és a Nap a tudatosságunk, akkor a Holdhoz való állandó visszatérés vagy ragaszkodás ártó is lehet olyan esetben amikor „ezek” egy képletben szemben állnak egymással. Hiszen, hogy is néz ki ilyenkor a dolog? Az egyiket vagy kiosztjuk valaki másnak és mi belehelyezkedünk a másikba, vagy pedig hol az egyiket működtetjük, hol a másikat. Hol a libikóka egyik végén ülünk, hol a másikon. És azon agyaltam, hogy lehet ártó vagy legalábbis fejlődést akadályozó, ha valaki egy Nap–Hold szembenállásnál mindig visszacsúszik a Hold működésébe, és nem engedi, hogy a Napsága, vagyis a tudatossága is fejlődjön. A Hold az ösztönös biztonságkeresésünk, a gyermeki reakcióink, a megszokott érzelmi mintáink, az, ahogyan „alapból” reagálunk. A Holdhoz való visszatérés sokszor természetes önnyugtatás. A "baj" akkor kezdődik, amikor a Hold már nem táplál, hanem visszatart, sőt akadályoz. Például én a Bika Holdammal érzelmi evő vagyok. De nem mindegy, hogy ha ér valami érzelmi hatás, akkor teleeszem-e magamat pukkadásig vagy tudatosítom, hogy most azért akarok enni, hogy megnyugtassam magamat és nem azért, mert éhes vagyok. Nap–Hold szembenállásnál mi történik? A Nap és a Hold két különböző irányba húz. A Hold azt súgja: „Ez ismerős. Itt tudom, hogyan kell túlélni. Ide húz a lelkem, mert itt van a biztonságérzetem.” A Nap azt mondja: „De nekem fejlődnöm kell. Ki kell bontanom egy tudatosabb ént. Nem maradhatok mindig a régi érzelmi reakcióimban.” És itt a libikóka: az ember érzi, hogy valamerre nőnie kellene, de közben visszahúzza az ösztönös komfortzóna. Mikor válik ártóvá a Holdhoz való ragaszkodás? Akkor, amikor a Hold nem egyszerűen érzelmi szükséglet, hanem menekülési útvonal lesz. Például: Mindig oda tér vissza, ahol megsajnálják. Mindig ugyanazt a sérült gyermeki pozíciót veszi fel. Mindig a megszokott családi mintát ismétli. Mindig azt választja, ami érzelmileg ismerős, még akkor is, ha már nem egészséges. Mindig az ösztönös reakció dönt, nem a tudatos választás. Ilyenkor a Hold már nem biztonságot ad, hanem fogva tart. De ennél az állásnál mégsem az a cél, hogy az ember „legyőzze” a Holdját. A Holdat nem lehet levágni magunkról, mert akkor az érzelmi alap, a test, az ösztön, a belső gyermek sérül. De az sem jó, ha a Hold marad az úr. A fejlődés inkább ez: meghallom a Hold szükségletét, de nem engedem, hogy mindig ő vezesse az életemet. Vagyis: „Értem, mitől félsz. Értem, mire vágysz. Értem, hogy ezt szoktad meg. De most már nem csak túlélni akarunk, hanem tudatosan élni.” Lehet úgy is nézni, hogy a Hold az, ahonnan jövünk – a múlt - , a Nap pedig az, akivé válni tanulunk – a jövő. Nap–Hold szembenállásnál ez különösen látványos, mert a múltbeli érzelmi minták és a tudatos identitás nem simulnak könnyen össze. Mintha az emberben két erős belső hang lenne: „Maradj ott, ahol biztonságos. Csináld úgy, mint régen.” Versus „Lépj tovább oda, ahol önmagad lehetsz.” Ha mindig a Hold nyer, akkor az ember érzelmileg ismétel. Ha csak a Nap nyer, akkor elszakadhat a saját érzékeny, ösztönös részétől. A cél a kettő közti tudatos párbeszéd. Pszichológiai szinten Ez hasonlíthat arra, amikor valaki felnőttként is ugyanazokból a gyermekkori érzelmi sémákból reagál. Nem azért, mert „gyenge”, hanem mert az idegrendszere azt ismeri és az nyújt neki biztonságot. (Persze érdemes megviszgálni, hogy az valóban biztonság-e, nem pedig stockholm-szindróma) A Hold : „Én így tanultam meg biztonságban lenni, így tudom nyugtatni magamat.” A Nap : „De ez tényleg valódi biztonság, vagy csak régi minta, amit megszoktál?”