Miért nézünk furán a másik ember dolgaira?

Miért nézünk furán a másik ember dolgaira? Miért nem értjük sokszor, hogy ő mit problémázik valami számunkra érthetetlennek tűnő dolgon? Mert mi nem vagyunk benne nyakig érzelmileg. Kenem a vajat, ma enyém a reggeli készítés, az emberem már meetingben van. Kenem a magam módján, ami azt jelenti, hogy vékonyan. Mi otthon mindig vékonyan kentük a vajat a kenyérre, nem volt pazarlás (szóval a vastag vaj pazarlás?!). Aztán változtatok, mert eszembe jut, hogy ez most nem nekem lesz, hanem neki és ő vastagon szereti. Számomra teljesen érthetetlen, hogy hogy lehet ennyi vajat kenni valamire, szoktam is vele viccelni, hogy tuti francia volt egy előző életében. Még mindig kenem a vajat és akkor beugrik egy emlék, így 52 évesen, még 25 évvel ezelőttről. Talán először aludtam náluk, hétfő reggel volt és tőlük mentem vissza a koleszba. Korán kellett kelnem, reggel órám volt, de a házban már mindenki fent volt, hiszen mentek dolgozni. Anyósom elkészítette a napi szendvicseket maguknak és aztán indulás előtt nekem is a kezembe nyomott kettőt. Ez annyira váratlanul ért, hogy nem is tudtam igazán jól reagálni. Persze megköszöntem és nagyon örültem a kajának. Olyan csóri voltam akkor, hogy egész héten száraz „tápon” éltem, alig vártam mindig a pénteket, hogy otthon végre főtt kaját ehessek. Napközben megéheztem és szünetben - miközben a csajokkal kint ültünk a suli előtti lépcsőn és napoztattuk magunkat – elővettem a szendvicseket. Ahogy beleharaptam, a másik felén kicsúszott a parizer, szerencsére sikerült elkapnom 😊. Akkor vettem észre, hogy iszonyú mennyiségű margarin van a zsemlémben és persze középen egy jól megtermett parizer szelet. Azóta sem ettem ilyet, mármint ennyi margarint 😊. Szóval nincs itt semmi látnivaló, az én drágám a „vastagon kenem a vajat” szeretetét otthonról hozta. Az édesanyja (aki sosem lett valójában az anyósom, mert idejekorán tragikus hirtelenséggel ment el) mindig így kente neki a szendvicseit, így gondoskodott minden nap róla. Így (is) szerette őt és az ilyen dolgokat visszük magunkkal. Ha nem én kenem meg a kenyerét, akkor ő keni meg magának vastagon mert így látta, így tapasztalta, neki ez is a szeretet és a gondoskodás egyik formája. Aztán a konyhapult mellett valahogy tovább gördülnek az emlékek is és újabb felismerés jön. Juci nagyi ezután igyekezett minden módon közénk állni és akkor még nagyon fiatal voltam, ahhoz, hogy megértsem és átlássam, hogy az ő fájdalma nem az, hogy „elveszem” az unokáját (miután elvesztette a lányát), hanem az, hogy Béla lecserélte őt egy másik nőre, 30 évvel azelőtt. A fájdalma soha nem gyógyult be, soha nem dolgozta fel a történteket és ezt vetítette ki rám is, amikor azt kiabálta felém a ház udvarán, hogy nekem csak a vagyon kell. Emlékszem annyira szíven ütött ez a vád, hogy szerintem 200-as volt a vérnyomásom. Hirtelen azt sem tudtam mivel, hogyan védjem meg magam. Nemhogy még emelkedetten gondolkodjak? Annyira szűrreális volt az élmény. Mi van? Azt sem értettem milyen vagyonról hablatyol, de ezzel nem csak én voltam így, az unokája sem értette. Juci nagyi mindent azon az iszonyú fájdalmon keresztül nézett, amit akkor élt át, amikor egy másik nő átvette a helyét. És tessék, most már nem csak a férjét, hanem az unokáját is elveszik tőle. Én meg, egyszeri ártatlan, vidéki gyermek csak néztem mibe kerültem és semmit nem értettem. Azt pláne nem, hogy miért mondanak rám olyat, amit nem követtem el és nem is áll szándékomban. Önérzetemet nem hagyta nyugodni a dolog, a nyilas igazságkeresése hajtott és harcba bocsátkoztam az öregasszonnyal. Végül tényleg elvesztette az unokáját. De akárhogy is nézem, akárhogy is csűröm csavarom, csak magának köszönhette. Lehettem volna az is, aki megtapasztaltatja vele, hogy nem minden nő egyforma, de fiatal, tudatlan és tapasztalatlan voltam hozzá. Az én családomban nem mentek ilyen játszmázások, voltak persze másmilyenek, de azt a szót, hogy vagyon, szerintem én akkor hallottam először, ott a ház udvarán. Néha előkerül ez a történet a múltból és a férjem meg szokta jegyezni viccesen, hogy azóta is keresi azt a vagyont (amit én el akartam venni), de nem találja. Valószínűsítem, most már innen, ennyi idő távlatából, hogy Juci nagyi gondolataiban a vagyon egyenlővé vált a férfivel. A vagyonvesztés egyenlővé válhatott a szemében a férfi elvesztésével, hiszen a válásnál sajnos (úgy tudjuk) eléggé ki lett semmizve. Ilyenformán tényleg tudunk bánatot okozni valakinek, akit nem is ismerünk. Akaratlanul is lejátszathatjuk vele újra az élete egy nagy traumáját vagy nagy fájdalmát, a tudtunk, akaratunk és szánt szándékunk nélkül is. Olyan jó lenne mindig olyan okosnak lenni és bármi történik azonnal azt keresni, hogy mi van a dolgok mögött, mi az, ami mozgatja a szálakat, vagyis az embereket, mint a kis marionett bábukat. Olyan jó lenne, nem a fájdalmainkból és traumáinkból reagálni. De sajnos nem így működünk. Aki érzelmi reakciót mutat egy helyzet kapcsán, az abban a szent minutumban be is vonódik. Nagyfokú tudatosságra van szükség, ami nem pottyan le csak úgy az égből. Ez is csak úgy működik, mint itt a földön minden: gyakorlat teszi a mestert. Ajánlott olvasnivaló a témában: Otthonról hoztuk c. könyv