A Plútó titka

A Plútó titka
Abszolút bőségtudat versus abszolút hiánytudat
Amikor valaki éveken keresztül jár "önismeretbe" és már mindennel próbálkozott, hogy az anyagi helyzetének a javulásában változást érjen el, akkor egyszer csak megviláglik a tény, hogy nem a Vénuszával (pénz, anyagiak) van a próbléma, hanem tulajdonképpen a Plútójával. Mert miért is lenne ez egyszerű?
Na lássuk mire is gondolok!
A Plútóról az asztrológiában leginkább a halál, a pusztulás, a veszteség, a hatalom, a kontroll és az újjászületés kapcsán beszélünk.
Pedig van a Plútónak egy olyan analógiája, amelyről sokkal kevesebb szó esik.
A mérhetetlen gazdagság.
A görög Ploutón neve a gazdagsággal kapcsolatos.
(A latin változata a ma ismert Pluto (magyarul Plútó). A név a görög ploûtos (πλοῦτος) szóból származik, amelynek jelentése: gazdagság, vagyon, bőség.
Vagyis a Plútó és a gazdagság kapcsolata nem modern asztrológiai találmány, hanem már magában az istenség nevében is benne van.
Van azonban egy érdekes különbség:
• Ploutón (Πλούτων): Hadész, az alvilág ura, akinek neve a föld mélyének gazdagságára utal.
• Ploutos (Πλοῦτος): a gazdagság megszemélyesített istene, Démétér fia, aki eredetileg elsősorban a bőséges termést jelképezte.
A két alak szimbolikája az ókorban össze is kapcsolódott.)
Plútó, az alvilág ura egyúttal a föld mélyén rejtőző kincsek birtokosa is.
Az arany, az ezüst, az ásványkincsek mind az ő birodalmához tartoznak.
Vagyis a Plútó nemcsak azt jelképezheti, amit elveszítünk, hanem azt is, amivel rendelkezünk, amit felhalmoztunk, és ami még rejtve van előttünk.
De hogyan fér össze a pusztulás és a mérhetetlen gazdagság?
Szerintem a természet körforgásában megtalálhatjuk a választ.
Nemrég írtam egy posztot – melyet déd- és nagyszüleimnek ajánlottam - a Skorpió haváról, arról, hogy mire az év folyamán ide eljutunk, már véget ért a termelés és a betakarítás időszaka.
Ültem a teraszon és elkezdtem magamban filmszerűen pörgetni, hogy mit mikor és hogyan is csinált nagyapám és nagyanyám az év folyamán a kertben.
Tudom azt is, hogy nagyapám az ő apjától tanulta meg; nagyanyám pedig a szüleitől, akik szintén gazdálkodók voltak annak idején.
Gyerekkoromban a náluk töltött idő egyenlő volt nekem a paradicsomi létezéssel.
A kis Bika Holdamnak a kert és mindaz, ami benne volt található, maga volt a Kánaán, a bőség földje. A spájzról pedig nem is beszélek 🤫.
A nagyszüleim tavsztól kezdve vetettek, ültettek, palántáztak.
A következő hónapokban kapálták, locsoltak, nevelték, gondozták, majd betakarították mindazt, amit a kert adott nekik.
És mire beköszöntött a Skorpió hava, tele lett a pince, a padlás és a spájz is.
Ott sorakoztak a befőttek, lekvárok, savanyúságok. A pincében a krumpli, a zöldségek, a hordókban a bor. Lett elég liszt, bab, dió, és mák is.
A megtermelt javakkal biztonságban várta a család hosszú telet, majd a tavasz beköszöntét.
Ez maga a megtestesült bőség!
És mégis, éppen akkor, amikor a legnagyobb gazdagság birtokában vagyunk, megkezdődik annak felélése.
A kert már csupasz. A természet visszahúzódott. A következő hónapokban abból kell élnünk, amit korábban megteremtettünk.
Minden felbontott befőttel, minden szem krumplival, minden felhasznált adag dióval, mákkal csökkennek a tartalékaink.
És ezt nem lehet megakadályozni.
Mert a felhalmozásnak is megvan az ideje, és az elengedésnek, a felhasználásnak is.
Csakhogy a bőség nem szűnik meg.
Formát vált.
Amit hónapokon keresztül megtermeltünk, és gondosan elraktároztunk, az most táplálékká, energiaforrássá, élet-adóvá alakul.
A felhalmozott gazdagságot nem azért teremtettük meg, hogy örökké érintetlenül őrizgessük, hanem azért, hogy fenntartsa az életünket.
És itt máris megérkeztünk a Plútó egyik legfontosabb analógiájához: az átalakuláshoz.
A Bika–Skorpió tengely két végén ott találjuk a megszerzést és az elengedést; a felhalmozást és a felhasználást; a birtoklást és a birtokolt javak elvesztésének lehetőségét.
A Bika megtanít bennünket értéket teremteni, megszerezni és megőrizni.
A Skorpió pedig szembesít azzal, hogy semmit sem birtokolhatunk örökké.
Ez a tengely tuladonképpen meg is követeli tőlünk a kért viselkedési mintákat, a birtoklást és az elengedést.
Képzeljünk el két gazdát, akiknek egyformán tele van a pincéje.
Az egyik elégedetten tekint a készleteire.
Tudja, mennyi munkája van bennük. Örül annak, amit megteremtett, és bízik abban, hogy amikor eljön a következő tavasz, ismét képes lesz megművelni a földet, amiből majd új termés sarjad.
A másik ugyanazokat a készleteket nézi, de máris szorong.
Mi lesz, amikor majd elfogy? Mi lesz, ha jövőre nem terem semmi? Mi lesz, ha valaki elveszi tőle? Mi lesz, ha nélkülöznie kell?
Lehet, hogy többet halmoz fel, mint az első gazda, de ettől sem nyugszik meg.
Az egyik ember a bőséget éli meg, a másik már a hiánytól retteg.
A bőségtudat és az abszolút hiánytudat ugyanannak a tengelynek a két végpontja.
Ugyanott kell keresgélnünk, ha ezzel a témával bírkózunk az életünkben.
Hiszen a hiánytudatból működő ember akár mérhetetlen vagyont is felhalmozhat, mégsem érzi magát gazdagnak.
Ezért akar mindent birtokolni, ellenőrizni, uralni, kézben tartani.
Ezért kapaszkodhat görcsösen abba, amit megszerzett, mert azt hiszi, hogy ha mindent képes kontrollálni, akkor semmit sem veszíthet el.
Pedig ez lehetetlen.
És milyen érdekes, hogy a Plútóhoz társított szélsőséges birtoklási vágy, hatalomvágy és kontrollkényszer mögött éppen a legmélyebb hiánytudat húzódhat meg!
A félelem attól, hogy elveszíthetjük, amink van; hogy egyszer kiszolgáltatottá válhatunk; hogy nem lesz elegendő, amink van; hogy nem leszünk képesek pótolni, amit elveszítettünk;
Vagyis a Plútó egyik pólusán ott találjuk a mérhetetlen gazdagságot, a másikon pedig a teljes kifosztottságtól való rettegést.
De vajon hogyan lehet ebből a félelemből kilépni?
Szerintem itt kap igazán jelentőséget a Plútó egy másik, rendkívül fontos analógiája: a regenerálódás képessége.
Gondoljunk ismét a természetre!
A Skorpió havában a fák elveszítik lombjukat, az egynyári növények elpusztulnak, a kert kiürül, az élet visszahúzódik.
A felszínen úgy tűnhet, mintha az élet megállt volna, mintha minden véget érne.
Pedig a föld mélyében tovább zajlik az élet. A növényi maradványok lebomlanak, a szerves anyagok átalakulnak, a magvak és az áttelelő növényi részek őrzik a következő életciklus lehetőségét.
Miközben a felszínen az elmúlásnak vagyunk tanúi, a mélyben már zajlanak a megújulás feltételeit megteremtő folyamatok.
Mert a mélyben soha nincs leállás.
A felszíni pusztulás csak látszólagos.
Vagyis a pusztulás és a regenerálódás nem feltétlenül egymást követő események. Sokszor egyszerre zajlanak.
Ami elpusztul, annak anyaga egy másik életfolyamat részévé válhat.
Ami megszűnik a régi formájában, abból valami új keletkezhet.
Ez a szimbólum az ember belső világára vetítve is abszolút beszédes.
Mert nemcsak anyagi tartalékaink vannak, hanem rendelkezünk belső erőforrásokkal is.
Tudással, tapasztalattal, képességekkel, kitartással, alkalmazkodóképességgel, kreativitással. Olyan tulajdonságokkal, amelyeknek gyakran még a létezéséről sem tudunk, amíg az élet rá nem kényszerít bennünket, hogy használatba vegyük őket.
És itt visszaérkezünk a Plútó föld mélyében rejtőző kincseihez.
Ahogyan az arany és a drágakövek a föld mélyén várják, hogy felszínre hozzák őket, úgy a tudattalanunkban is rejtőzhetnek felbecsülhetetlen értékű képességek és erőforrások.
Olyan belső gazdagság, amelyről talán még magunk sem tudunk.
Sőt, a családunktól sem csupán anyagi javakat örökölhetünk, hanem a gazdagsághoz, a bőséghez és a nélkülözéshez való viszonyulásunkat is.
Azt a képességet is, hogy merünk-e örülni annak, amink van, vagy folyamatosan attól félünk, hogy egyszer minden elfogy.
Hogy természetesnek érezzük-e az értékteremtés képességét, vagy úgy gondoljuk, hogy csak akkor vagyunk biztonságban, ha mindent megtartunk, amit egyszer megszereztünk.
Itt azért valamire felhívnám a figyelmet!
A bőségtudat nem azt jelenti, hogy soha nem kerülhetünk valódi nélkülözésbe. Nem jelenti azt sem, hogy mindent pótolhatunk, amit elveszítettünk.
Az életben vannak visszafordíthatatlan veszteségek.
A bőségtudat sokkal inkább egy belső viszonyulás.
Annak felismerése, hogy a gazdagságunk nem merül ki a birtokolt javak mennyiségében és akkor is rendelkezünk belső értékekkel, amikor a külső körülményeink megváltoznak.
Hogy az elvesztett biztonság helyén idővel újfajta biztonságot teremthetünk.
A Plútó szimbolikus fejlődési útja így nem feltétlenül a szegénységtől a gazdagságig vezet, hanem a veszteségtől való rettegéstől ➡️a saját megújulóképességünk felismeréséig.
Mert a hiánytudat azt a kérdést forszírozza bennünk:
„Mi lesz velem, ha elveszítem, amim van?”
A bőségtudat pedig ezt:
„Milyen belső vagy külső erőforrásaim maradtak, és hogyan tudok ezek segítségével újra építkezni?”
Micsoda különbség!
Az egyik a birtokolt javaktól teszi függővé a biztonságot.
A másik felismeri, hogy az értékteremtés képessége önmagában is gazdagság.
És talán itt jutunk el a Plútó legmélyebb titkához:
Nem a végtelen felhalmozásban rejlik az abszolút bőség.
Hiszen nincs olyan pince, amelynek a készletei soha ne fogyhatnának el.
Nincs olyan vagyon, amelyet ne veszíthetnénk el.
Nincs olyan létállapot, amely örökké változatlan maradhatna.
A Plútó valódi kincse az a mérhetetlen belső erő, amellyel a veszteségeink után is képesek lehetünk újjáteremteni az életünket.
Így válik érthetővé, hogyan tartozhat ugyanahhoz a bolygóhoz a pusztulás és a mérhetetlen gazdagság, az abszolút hiány és az abszolút bőség.