A Plútó valódi hatalma

A Plútó valódi hatalma
A kontroll illúziójától az újrateremtés képességéig
A Plútó egyik legismertebb analógiája a hatalom.
De vajon mit jelent valójában a hatalom?
Azt, hogy képesek vagyunk másokat irányítani?
Hogy minden körülményt az akaratunkhoz igazítunk?
Hogy bármi áron megvédjük és megtartjuk, ami a miénk?
Vagy valami egészen mást?
Tegnap írtam a Plútó és az abszolút bőség, illetve az abszolút hiánytudat kapcsolatáról. Arról, hogy a Plútó nemcsak a veszteség, a pusztulás és az újjászületés, hanem a mérhetetlen gazdagság és a rejtett erőforrások jelölője is lehet.
Azt is megemlítettem, hogy a legmélyebb hiánytudat nem feltétlenül abból fakad, hogy nincs valamink, hanem abból a félelemből is táplálkozhat, hogy ha elveszítjük, többé nem leszünk képesek újrateremteni.
Most innen szeretném tovább vinni a gondolatot.
Mert mi van akkor, ha a plutói hatalomvágy legmélyebb gyökere nem is a mások feletti uralkodás igénye, hanem a kiszolgáltatottságtól való rettegés?
Ha valaki egyszer átélte a teljes tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, azt, hogy semmilyen befolyása nincs arra, ami vele történik, akkor megszülethet benne egy belső fogadalom:
„Soha többé nem engedem, hogy ez megtörténjen velem!”
"Soha többet nem akarok éhezni és fázni!"
"Soha többé az életben ......" , biztosan tudnád folytatni, a magad verziójával.
És ettől kezdve akár az egész élet ennek a fogadalomnak a szolgálatában állíthat.
De nem kell, hogy veled történjék meg mindez, már az is elég, ha megtörtént valamelyik ősöddel. Sejt szinten hordozod a traumát és ha megnézzük az elmúlt 100-150 év történelmét, akkor 99,99999999 %, hogy valamelyik ősöd részt vett egy kisebb vagy nagyobb háborúban és szenvedett el ilyen vagy olyan veszteséget.
Pénzt halmozunk fel, mert rettegünk a nélkülözéstől.
Hatalmat akarunk, mert nem akarunk soha többé kiszolgáltatottak lenni.
Kontrollálni próbáljuk a kapcsolatainkat, mert attól félünk, hogy megcsalnak, hogy elhagynak.
Mindent tudni akarunk, mindenre fel akarunk készülni, minden lehetséges veszélyt igyekszünk előre kivédeni.
Mert azt hisszük, hogy ha mindent kézben tartunk, akkor többé semmi olyan nem történhet velünk, amit nem akarunk.
Csakhogy, aki az egész életét arra építi, hogy soha többé ne legyen kiszolgáltatott, azt továbbra is a kiszolgáltatottságtól való félelem irányítja.
Vagyis éppen annak marad a rabja, amitől mindenáron szabadulni szeretne.
Példa:
Van egy ember, aki rendkívül féltékeny a párjára. Tudni akarja, merre jár, kivel beszél, mit csinál. Ellenőriz, számonkér, gyanakszik.
Látszólag ő akarja gyakorolni a hatalmat.
Csakhogy valójában az egész lelkiállapota a másik ember viselkedésétől függ.
Ha a párja nem telefonál, szorong. Ha később ér haza, gyanakszik.
Ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzelte, elveszíti a belső nyugalmát.
Miközben uralni akarja a másikat, ő maga válik a másik ember rabjává.
És ez nemcsak a párkapcsolatokban történhet meg.
Aki mindenáron meg akarja őrizni a vagyonát, annak az életét a pénze elvesztésétől való félelem irányíthatja.
Aki görcsösen ragaszkodik a társadalmi pozíciójához, az a saját státuszának válhat a foglyává.
Aki pedig minden helyzetet ellenőrizni akar, annak a kiszámíthatatlanság lehetősége is elviselhetetlen fenyegetést jelenthet.
Itt ismét visszaérkezünk a Plútó egyik legfontosabb analógiájához, hiszen nemcsak a veszteséget és a pusztulást, hanem az újjászületést, a megújulást és a REGERENÁLÓDÁST is jelképezi.
Vagyis nemcsak azt, hogy valami véget érhet; nem csak azt, hogy valamit elveszíthetünk, hanem azt is, hogy a veszteség nem feltétlenül jelenti a teljes megsemmisülést és, hogy az emberben léteznek olyan belső erőforrások, amelyek éppen a legnehezebb helyzetekben válnak hozzáférhetővé.
Figyeljük csak meg magát a hatalom szót, ott rejlik benne a HATÁS képessége!
Mert mit is jelent hatalommal rendelkezni?
Azt, hogy képes vagyok hatni valamire. Befolyásolni, alakítani, megváltoztatni, létrehozni valamit.
Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy mire akarok hatni.
Mások viselkedését akarom irányítani? A körülményeket akarom mindenáron az akaratomhoz igazítani? Meg akarom akadályozni, hogy bármi olyan történjen, amitől félek?
Vagy felismerem, hogy a saját életem alakítására, a döntéseimre, a cselekedeteimre és az újrateremtésre koncentrálva vetem latba a hatalmamat?
„Nincs hatalmam afelett, hogy az életben minden úgy történjen, ahogyan én szeretném (tudom, hogy nem vagyok mindenható). De bízhatok abban, hogy a legjobb tudásom szerint, képes leszek (mert van hatalmam a képességeim felett) megküzdeni azzal, ami rám vár.”
Ez pedig szorosan összekapcsolódik a tegnapi posztomban megfogalmazottakkal:
Mert aki a hiánytól retteg, az felhalmozni és megtartani akar.
Aki viszont bízik a saját értékteremtő képességében, az már nem feltétlenül a felhalmozott javak mennyiségében keresi a biztonságot.
Tudja, hogy amit egyszer megteremtett, azt el is veszítheti.
De azt is tudja, hogy a megszerzett tudása, tapasztalata, kitartása, kreativitása és belső ereje újabb értékek forrása lehet.
És ez már egy egészen másfajta gazdagság!
Tehetetlenség → kontrollkényszer → a kontroll illúziójának felismerése → a saját hatóképesség visszaszerzése/tudatosítása → tudatos újrateremtés.