Álom

Álom
Hirtelen a semmiből kerülök a ház hátuljához és a hátsó szomszéd telkéről elrugaszkodva egy csúszókötélen kapaszkodva jutok át a nagyszülői házhoz.
Ott érek földet a fészer (nálunk így mondták) oldalánál, ahol az eresz alatt korhadt deszkákon rozsdás vasak voltak feldobálva, köztük egy lópatkó is.
Jó lesz még valamire, gondolom ezért gyűjtötte oda a nagyapám.
Ahogy lépek előre párat, máris a kerti járdán állok.
Előttem a kerti csap, mögötte a virágos és zöldséges kert.
Balra könyökömnél a füstölő, hátrébb a baromfiólak és a disznóól és megint kert.
Jobbra a ház, de még előbb a fészer.
A fészerajtó sötétszürke, száraz, napszítta deszkáit meg sem kell simogatnom, akkor is érzem a bőrömön a tapintásukat.
Olyan száraz és olyan régi, mintha ezer éves lenne. Amióta az eszemet tudom ez a "fészerajtó".
Lépek egyet és már a gangon állok.
Balra az öreg körtefa, amin minden évben két féle körte termett.
Papi és anyu együtt szemezték vagy oltották, én ezt már nem tudom, de lényeg az, hogy két különböző formájú és méretű körte termett rajta.
A konyha ajtó előtt állok, de egy szempillantás és már a konyhában is termek.
Meg sem fogtam, mégis érzem a konyhaajtó kilincsének formáját a kezemben, a fém tapintását és érzem az ajtó puha csukódását, hallom a hangját.
Minden ajtónak sajátos egyedi csukódás hangja és mechanikája van, és ha 20-30-40 évig több százszor-ezerszer be és kimész rajta, kinyitod és becsukod magad mögött, akkor beléd ivódik a hang, az érzet, az erő, amivel nyitottad és csuktad.
A konyha változatlan, olyannak látom most is, mint amilyen gyerekkoromban volt.
Középen az asztal, körben a négy hokedli. Az asztalfiókban tudom, hogy ott van néhány gerezd fokhagyma, hogy nagypámnak mindíg kéznél legyen, amikor reggelinél eszébe jut, hogy megenne egyet a szalonna mellé.
A tűzhely ezer éves, még az esküvőjükre kapták '48-ban, mondták is mindíg, hogy ez a román gáztűzhely elpusztíthatatlan :).
Hirtelen, a konyhából nyíló szobában találom magam és a szoba másik végében nyíló ajtót nézem.
Az az ajtó vezet át a műhelybe, ahol 5 évesen elkezdődött az életem és a karrierem tervezgetése. Ruhatervezőnek készültem.
A küszöböt nézem és azt, hogy milyen kopott. Az a küszöb ugyanannyi idős, mint a ház és középen van rajta egy hupli, egy bemélyedés, amit az idő tett rá. Sokat jártunk rajta keresztül és mivel széles és viszonylag magas volt ezért kényelmetlen lett volna átlépni. Mindíg ráléptünk, így keletkezett rajta a bemélyedés.
A műhelyben vagy ahogy nagyanyám mondta, varrókonyhában még ott állnak a varrógépek.
Az ajtó melletti sarokban ott a fagyasztóláda, a szoba közepén a szabászasztal.
Két falnál szekrények és két varrógép.
A harmadik, a lábbal hajtós Singer, amin varrni tanultam 10-12 évesen, az kint van a folyosón, az ablak alatt. Azért vittem ki oda, mert utálom a villanyfényt.
Ha lehetett, mindíg természetes fénynél varrtam.
A szekrényekben a nagy vastag télikabátok lógnak, meg a nagyapám két öltönye. Az egyik az esküvői, a másik meg anyám esküvőjén volt rajta talán. Naftalinszag csapja meg az orromat, hú, hát nem szerettem.
Viszont az öltönyöket nem ette meg a moly, az tuti.
Érzem az szagokat az orromban, a bútorok tapintását a tenyerem bőrén.
Az emlékezetembe olyan szinten van mindez bevésbe, amiről eddig nem is álmodtam és csak ebben az álomban szembesülök vele....
.....hogy nem veszett el.
Ezután néhány hétig azt játszom, hogy amikor eszembe jut lehunyom a szemem és képzeletben visszamegyek az álomba.
Újraélem mindazt, amit elveszettnek hittem.
Most már tudom, hogy örökre bennem él.
Soha nem veszítettem el, csak az anyagban.
Lélekben soha.
(A képen a valódi ház látható egy kicsit "felturbózott" virágoskerttel. Az az igazság, hogy valóban ilyen látvány volt fénykorában, csak nem teljesen ezek a virágok díszítették. A nagyanyámnak gyönyörű rózsabokrai voltak.)